És ha már itt tartunk, legyen a kellemes a hasznossal, megkértem T.-t hogy csatlakozzon hozzám, és fosszunk ki néhány Libri boltot. No nem szó szerint. Csak úgy legálisan, tudjátok.
Egyébként hadd vakarjam ide le írásban, mennyire nagyon nagyon köszönöm a Librinek és a Frei kávézónak, hogy előjöttek azzal az ötlettel, hogy egy könyvesboltba igen is belefér, mitöbb... jár is egy kávézó. A Budapesten töltött napok nagyjából 90%-át e kettő közt ingázva töltöttem. A harmadik napon már mondta a pultos fiú, hogy "nem voltál itt ma reggel is? Meg... tegnap is?" Mire mondtam hogy meg az előtt is? De igen.
Szóval kifogástalan kávé és limonádé, első osztályú társaság, az élet nagy dolgainak megvitatása, és mikor ez már kicsit sok, a sorok közt szlalonozás és könyvek felkapkodása - ez jellemezte azt a pár napot.
Éppen az egyik budai Libriben kalandoztunk, mikor felkaptam a címben szereplő könyvet. Előzőleg elhatároztam, hogy aznap nem is nézem majd a borítókat vagy a címeket, csak azt, ami a könyv hátulján van. Néha egy részlet, néha egy kiadó vagy újság véleménye az aktuális könyvről, néha pedig csak egy figyelemfelhívó, sokat sejtető néhány sor, hogy igen is el akard olvasni a könyvet.
Ami ennek a könyvnek a hátulján volt, abszolút telitalálat volt.
És itt most igazán idéznék, de nem akarok szerzői jogokat sérteni, mert a könyv direkt megkér, hogy ne tegyem.
A borítót fellapozva pedig azt is megtudtam hogy ez valami hazulról elköltözős sztori a jellegzetes jól ismert budapesti lüktetéssel szinkronban, hát mi kell még? Szaladtam a pénztárhoz. Abban a pár napban 11 könyv büszke tulajdonosa lettem, mert ha valamiből itt igazán hiány van, az a magyar nyelvű irodalom. De mind közül ezt vártam a legnagyobb kíváncsisággal.
Meg kell mondjam, soha életemben nem élveztem ennyire egy könyvet sem. Annyira, hogy próbáltam minél lassabban olvasni. Kicsit olyan, mint direkt kiskanállal enni a vaníliás krémtúrót a nagy helyett, mert úgy tovább tart. Minden nap csak egy picit.
Olyan csodaszépen ír az író (Száraz Miklós György), olyan dolgokra csodálkoztatja rá a főhőst, amikre én is rá szoktam a mindennapokban. A hópihék. A falevelek közt átszűrődő napfény. A víz tetején lebegés. A mittudoménmi.
A könyv fő történetszála majdhogynem összefoglalható 3 oldalban.
Ami igazán jóvá teszi, az az, hogy abban a pillanatban, ahogy a főhős meglát/megérez valamit, legyen egy meleg nyári fuvallat vagy egy illat, vagy egy molylepke, elkezd asszociálni, és olyan emlékeket tár elénk az igazi vidéki falusi életről, az otthonáról, amik nekem is a gyerekkoromat alkották. A nagymama és az apuka párbeszédei, piszkálódásai mennyeiek, a szerelmével való szorik pedig néha hajmeresztőek, néha pedig olyan viccesek, hogy felröhögök olvasás közben. Nem úgy, hogy kicsit erősebben fújom ki a levegőt az orromon, hanem rendesen felkacagok - nem fordul elő sokszor.
Az egész annyira valóságízű, annyira igazi és őszinte.
Az egészet ezek tetejébe még átitatja az elcsatoltsággal való megbirkózás, mert főhősünk egy szlovák faluból érkezik Budapestre tanulni. Lépten nyomon belebotlik dolgokba, amik mellett magyarországi magyarként simán elsétálok, és eszembe sem jut, hogy ez egy határontúli magyarnak mennyire nem természetes, mennyivel többet jelent, és csak magában, hogy... milyen érzés mégis az, mikor egy egyszerű tollvonással megfosztanank a múltadtól, a hovatartozásodtól, a szokásaidtól, az anyanyelvedtől, a kultúrádtól - hiába vagy sokadik generációs külhoni.
Nekem ez a felhang annyira nem domináns, mint a falusi idill képei, a tüzifa hasogatós, gazban heverős, lekvár befőzős, odapirítva morgós de közben feltétel nélkül szeretős kis mozzanatok.
Olyan volt olvasni ezt a könyvet, minha tollal cirógatnák az agyamat. Gyönyörűen van fogalmazva, úgy, olyan formában, olyan képekkel és dallamos szókapcsolatokkal, amiért szeretem a magyar nyelvet.
Mikor végeztem vele - oppardon, nem is akkor, hanem még korábban - úgy döntöttem, hogy valahogy szeretném kifejezni a hálám ezért a műért, ezért felkerestem az írót, és egy levélben megköszöntem neki, hogy ezt így megalkotta. Nagy meglepetésemre válaszolt rá, majdnem azonnal, és egy félig megszeppent, félig formális, félig nagyon üdítő levelezésbe kezdtünk.
Sose csináltam még ilyet, eszembe se jutott volna írni JK Rowlingnak, Liz Gilbertnek, Szilvási Lajosnak vagy akármelyik másik írónak, akinek a könyve valamivel is többet jelentett számomra mint puszta időtöltést.
Szóval aki teheti szánjon rá párezer ft-ot, és vegye meg, dőljön hátra és élvezze, én szívből ajánlom :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése